Fiatal korom óta szeretek kötni. Akkoriban annyi pulóvert kötöttem, hogy már mindenki megunta, ráadásul egy olyan időszak következett a divatban is, hogy nem hordtunk kötött pulcsit.
Amikor a gyerekeim kicsik voltak, újra elkezdtem gyártani a pulcsikat, mellényeket, de nem szerették. Ez a mai napig talány számomra, hogy miért jobb a gyári, mint amivel én dolgoztam. Persze, időnként felvették, de aztán jöttek olyan kifogások, hogy szúr (kizárt dolog, annyira puha fonalból készültek), szorít (ez is csak kifogás volt, egy anya csak tudja mit ad a gyerekére). Úgyhogy ismét abbahagytam a kötögetést.
Időközben egyszem húgom férjhez ment, ráadásul elköltözött Németországba. Olyan szerencsésen választott párt, hogy egy csodálatos anyóst is kapott hozzá. Ő lelkes kötögető, és megtanította a testvéremet zoknit kötni. Élveztük az új hóbortját, hiszen mi lettünk a "kedvezményezettek". Hamar eljött az idő, hogy nem győzte: elhasználták az apró talpak a zoknit (nem hordunk papucsot, zokniban vagyunk itthon), vagy éppen csak amikor a mosásban volt, hiányzott. Így aztán vettem egy nagy levegőt, és megtanultam én is.
Ennek kb másfél éve, de azóta mindig van mit csinálnom, gyermekeim folyamatosan ontják az igényeket. Ha meglátnak egy fonalat, ami tetszik nekik, elkezdik: Anya, kössél zoknit...
Tavaly októberben új taggal bővült a család, megszületett Vince. Születésekor 4080g volt, azóta is szép nagy, "husis" baba. Aki próbált már zoknit venni aprócska husis lábacskákra, az tudja, ez nem egyszerű feladat. Ugyanis ami talpméretben jó, annak a gumija biztos hogy bevág...aminek a gumija elég nagy, annak a talpa hatalmas. Ezt a problémát megoldandó születtek ezek a zoknik:
az aprócska sárga, maradék fonalakból készült
nem felemás!!!
egy férfias szürke, kis bohósággal....
